A végsőkig küzdöttem a tábla mellett – Interjú a kétszeres olimpiai bajnok Mádl Ildikóval

14 sakkolimpián részt venni hatalmas teljesítmény, amire felteszi a koronát a megszerzett 2 arany és 2 ezüstérem. Mindezek ellenére egy, a sakkvilág reflektor fényétől mára távolabbra került Mádl Ildikóval beszélgettünk.

Miért nem látunk évek óta egyetlen versenyen sem a sakktábla mellett?

Napi szinten sportolunk a férjemmel, de én tudatosan kerülöm azokat a helyzeteket, amelyek stresszt okoznak. Ha valaki nem ebből keresi a pénzt, hanem csak sakkozgat, az nehezen érti ezt. Évtizedeken keresztül  tétmeccseken játszottam és folyamatosan elvárások voltak velem szemben, ez máig megmaradt bennem, de most az önmagammal szemben támasztott elvárásoknak kellene megfelelnem. Nem szeretek és nem akarok  veszíteni, már kivívtam magamnak egy rangot, egy címet és egy nevet. Nem kívánom átélni azt, hogy mások azt mondják, hogy: “ő valamikor bajnok volt, mára meg elfelejtett sakkozni”! Ezt nem lenne könnyű elviselni.
40 éves koromig semmi gondom nem volt a versenyhelyzetekkel, sőt pozitív hatással volt rám, hogy jön a verseny és újra és újra meg kell mutatnom a tudásomat. De később egyre fárasztóbb, egyre stresszesebb és idegileg is megterhelőbb lett egy-egy verseny. Nem is vagyok annyira a topon szellemileg, mint 30 éves koromban. Az asztalnál ketyeg a sakkóra… és amikor már csak pár perc van hátra és fenyeget, hogy elfogyhat az idő, akkor elkerülhetetlen az izgalom, nő a stressz és az ember elkezd pánikolni, hogyan tudja megnyerni a partit. Nem akarom ezt átélni, nincs szükségem minderre. A rapid játszmákat sem szerettem soha és nem is nagyon indultam ilyen versenyeken, a snellről meg már ne is beszéljünk… Én a hagyományos időbeosztást is kevésnek éreztem általában. Nehezen értem meg azokat, akik szeretik a 3 perces játszmákat. Ma is szeretek sakkozni, de versenyzésről hallani sem akarok.

Hol kezdődött el a sakk pályafutásod?

7 éves koromban kezdtem sakkozni Tapolcán. Ez az életkor ma már nem számít korainak. Tapolcán nagyon komoly munka folyt annak idején és a lehetőségekhez mérten ma is próbálják az utánpótlás-nevelést magas színvonalon végezni. Sajnos, az országban egyre kevesebb az ilyen egyesület. Egy kis városban, viszonylag messze Budapesttől, ez nem egyszerű feladat. Lelkesedéssel sok mindent lehet pótolni szerencsére és ez jellemző most is.
Annak idején az egyesület a honvédség keretein belül működött, a neve is az volt Tapolcai Honvéd SE. Itt a katonai szolgálatot teljesítő sakkozóknak feladata volt többek között az is, hogy edzéseket tartsanak  a gyerekeknek. Így tanultam én is. Gyakorlatilag 1 éve sakkoztam még csak, de már megnyertem az Országos Kisdobos Bajnokságot. Jellemző volt rám, hogy valahogy mindig megelőztem a korosztályomat. 13 évesen már magyar junior bajnok voltam. 15 évesen pedig junior Európa Bajnokságot nyertem.
Ezek a sikerek annak köszönhetőek szerintem, hogy rendszeresen és viszonylag sok edzést kaptam az egyesületben. Annyira komolyan vették a munkát, hogy nekünk sem lehetett hiányozni az edzésről. Akkoriban még nem volt divatos elvárás, hogy ha valaki sakkozó akar lenni, annak minden nap sakkoznia kell. Ez a helyőrségi sakkozás viszont nagyon minőségi volt, kötelező volt az edzés és a versenyek előtt a felkészülés, amit segítettek az edzőtáborok is. A beletett munka után jöttek is a sikerek az ifjúsági korosztályokban.

Kik voltak az edzők, akikkel dolgoztál?

Leginkább Paréj Józsefet, mint menedzsert emelném ki. Ő a most 53 éves egyesület alapító tagja és mindig fanatikusan dolgozott/dolgozik a sakkért. Jellemző volt rá már akkor is az optimizmus és az is, hogy mindezért cserébe elvárta tőlünk a jó eredményt. A többi edző nevét azért nem szeretném megemlíteni, mert ez egy katonai egyesület volt, ahová mindig új edzők érkeztek, ahogy leszereltek az öreg katonák. Gyerekfejjel, nekem minden katona egyforma volt. Sokan foglalkoztak velem, de hogy ki volt közülük a legmeghatározóbb, azt nem is lehet megmondani. Mindenkinek voltak erősségei. Volt olyan, hogy találkoztam évtizedekkel később valamelyikükkel, aki kérdezte, hogy emlékszem-e rá? Én akkor is csak azt tudtam mondani, hogy számomra minden katona egyforma volt. Abban a korszakban talán nem is az edzők nagy tudása volt a fejlődés kulcsa, hanem az a rendszeresség, amit biztosított az egyesület.
Később, amikor már nemzetközi versenyeken indultam, civil edzőim voltak, Fehér Gyula és Magyar Ottó irányítása alatt értem el a világbajnoki sikereimet.

Emlékszel még arra, mennyit sakkoztál egy nap?

Az első országos győzelmem után heti 3×2 órát sakkoztam, majd egy-két év múlva pedig már napi szinten. Így ment ez a gimnáziumi érettségiig. Nappali tagozaton tanultam, nem volt lehetőségem a magántanulóságra. Ma már, ha valaki igazán nagy nemzetközi sikereket akar elérni, akkor elkerülhetetlen olyan mennyiség munka végzése, amely szükségessé teszi a magántanulóságot. Egyszerűen azért, mert a konkurencia is ezt teszi. Egy-egy sakkverseny közel 2 hét és az lenne az ideális, ha évente az ember 8-10 ilyen versenyen részt venne. Ha még a tanítás és a házi feladatok mellett a sakkedzések egy nagy munkabírású gyereknél bele is férnének az időbe, de a versenyek miatti hiányzásokat az iskola biztosan nem nézné jó szemmel.

Az első sakkolimpiádon rendkívül fiatal, mindössze 15 éves voltál. Milyen érzés volt ez?

Óriási megtiszteltetés volt számomra. A legfiatalabb résztvevő voltam a versenyen, ez már magában is hatalmas szenzáció volt. Annak idején a női mezőnyben kb. 60 ország versenyzői vettek részt. Az óriási teremben, ahol a partik zajlottak én voltam a sok versenyző közül a legfiatalabb. Nagyon nagy élmény volt ennek a megélése. A csapatban is jól éreztem magam, bár egy generációval idősebbek voltam a csapattársaim, Verőci Zsuzsa és Ivánka Mária. Marikával különösen jó volt a kapcsolatom, emlékszem, hogy mindenben segített. Nekik is köszönhető, hogy személy szerint elég jól szerepeltem ezen a versenyen, bár a csapat 6. helye többeknek kissé csalódás volt, mert az előző olimpiákon előrébb végeztek a magyarok. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerettek minket.
Abban az időben a sakk nagyon népszerű sport volt itthon. Köztudott, hogy még Kádár János is szerette és tudott is sakkozni, sőt, sakkversenyekre is bejött szurkolóként. A sajtó is nagyon sokat foglalkozott velünk, írtak rólunk, büszkék voltak ránk, megbecsülték a hazai sakkozókat. Most nem anyagiakról beszélek, mert a múlt rendszerben senki nem kapott különösebb juttatásokat, de az biztos, hogy különleges bánásmódban részesültünk. Nagy öröm volt, hogy 2 évvel később már ezüstérmet sikerült nyernünk.

Az 1988-as sakkolimpia előtt a Polgár lányok helye volt biztos a csapatban. Többféle elképzelés volt arról, hogyan döntsék el, ki lesz a negyedik utazó rajtuk kívül. Hogyan élted meg ezt a versenyfutást a csapatba kerülésért?

Akkoriban én az érettségimre készültem. Konkrétan, amikor ez a válogató verseny körüli hercehurca volt, én vidéken, Tapolcán érettségiztem. Telefonon értesültem mindig csak a fejleményekről. Annyira az érettségivel törődtem, hogy háttérbe szorult számomra ez az egész. Mire levizsgáztam, már rendeződtek is a dolgok, és megvolt az utazó csapat. Elvárható, hogy az olimpia előtt legalább 3-4 hónappal kihirdetésre kerüljön a csapat összetétele. Nem csak azért, hogy tudjanak a versenyre készülni a játékosok, hanem, hogy hozzá tudják igazítani az életüket ehhez az eseményhez.  Ez akkor is kialakult időben, de én kimaradtam a csapatbakerülés előzetes izgalmaiból.  Mindettől függetlenül máig az a véleményem, hogy nem volt korrekt a válogatóverseny kiírása, mert az előző olimpiákon sikeresen szereplő Ivánka Mária lehetőséget sem kapott az indulásra.

Annak a magyar női csapatnak az átlagéletkora 16 év volt!

Nyilván egy csitri-csapatunk volt az olimpián. Ma már 14-15 évesen nagymester lehet valaki és elérheti a legmagasabb minősítést a sakkban. Abban az időben később kezdték a gyerekek és lassabb volt a fejlődés, mert nem olyan intenzitással sakkoztak. Ez volt az általános a világon, a másik dolog az, hogy a sakkot simán lehetett 40, 50 vagy akár 60 éves korig is űzni. A férfiak szerintem 30-35 éves korban voltak a csúcson. Nagyon kilógtunk ebből a sorból az életkorunk miatt, de ettől függetlenül aranyérmet nyertünk, ami órisái szenzáció volt, megtörtük a szovjet hegemóniát.

Összejött ez a nagy siker, akárcsak két évvel később. A jugoszláviai sakkolimpia előtt is volt bizonytalanság a csapat körül. Kállai Gábornak, a női szakág akkori vezetőjének nehéz éjszakái lehettek, mert nem volt biztos, hogy végül a Polgár lányok vállalják-e a szereplést a nők között.  Végül ugyanaz a csapat játszott, mint két évvel korábban.

Az olimpián Dr. Hazai László volt a kapitányunk. A csapat 4 tagú, fordulónként 3-an játszanak, egy a tartalék. Polgár apuka terve az volt, hogy a Polgár lányok játszanak végig és így nyerik meg az olimpiát. Én csak tartalék voltam, amit közöltek is velem. Előzetesen nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz azt elviselni, hogy 11 mérkőzésen keresztül nem kapok játéklehetőséget.  Nagyon rossz érzés volt ott haszontalannak érezni magam. Készültem minden nap, hogy majd talán a következő nap én is játszhatok. Tompa János, az előző olimpia „aranykapitánya” volt a szekundánsom, ő tartotta bennem a lelket. Teljesen feleslegesnek éreztem magam, mondtam is, hogy hazautazom, minek ülök én itt? Úgysem fogok játszani. Idővel kezdtek fáradni a Polgár lányok és a szovjet nők kezdtek elszakadni tőlünk. Amikor már elúszni látszott az aranyérem, hirtelen bekerültem a csapatba a 12. és 13. fordulóban, ahol mindkét mérkőzésemet megnyertem. A Bucholcz–számítás alapján már mi voltunk lépéselőnyben és az utolsó 14. fordulóban ismét nyert a három Polgár lány, ezzel ismét bajnok lettünk.

Írták rólad, hogy kötélből vannak az idegeid. Igaz ez?

A hosszú partiban is kivártam türelmesen, amíg az ellenfél hibázik. Jó idegeim voltak sakkozóként és vert helyzetben sem adtam fel soha, a végsőkig küzdöttem. Általában jól teljesítettem akkor is, ha nagy volt a tétje egy-egy játszmámnak.

Vetélytársként hogyan élted meg a Polgár lányok szárnyalását?

Igazából nem voltunk vetélytársak, mert nem indultak női versenyeken. Polgár László elképzelése az volt, hogy ahhoz, hogy egy nő férfi világbajnok legyen, ahhoz az szükségeltetik, hogy a kezdetektől férfiakkal játszanak a lányok, mert különben nem fogják tudni felvenni a versenyt később velük. Nem kérdés, hogy a női sakkmezőny gyengébb, mint a férfiaké. Így ők erős férfi versenyeken indultak, kivéve ezeket a sakkolimpiákat. Érthető volt a szándék, ugyanakkor nagyon káros következménye volt a női mezőnyben, mert lecsökkent a női versenyek száma. A nők többsége nem szerette az erős férfi mezőnyt, ahol a díjszerzés elég reménytelen.  A női versenyek hiánya sokakat eltántorított a sakktól. És ha a végső célt nézzük, nem lett női világbajnok a férfi mezőnyben sem akkor, sem azóta. Az máig következménye a rendkívüli eredményeknek, hogy  máig hasonlítgatják a női és férfi sakkozókat egymáshoz, holott ez a több sportágnál nem szokás.
Úgy tudom, hogy Polgár Judit életében három női versenyen játszott összesen, a két olimpián meg talán ifikorban egy másikon. Közben én sorra nyertem a női mezőnyben az EB-ket és világversenyeket. Az 1989-es ifi világbajnokságon én a nők között 2. lettem, miközben Polgár Zsuzsa ott is a férfiak között indult. Szóval, ekkoriban nem tudtunk úgy összetalálkozni, mint ellenfelek. Nyilván, a sajtóban összehasonlíthattak bennünket, hogy mi lett volna, ha….. De ez csak a sajtóban volt jelent, igazából nem kellett egymás ellen játszanunk. Később a 2004-es olimpián Zsuzsa már az amerikai csapatban játszott, és itt, sajnos összekerültek velünk ellenfélként. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy egymás ellen kellet asztalhoz ülnünk.

Mikor kezdtél edzősködni?

Nagyjából akkor kezdtem el az edzősködést, amikor abbahagytam az egyéni versenyeken való indulást. Az egyéni ambícióimat igazából én már akkor feladtam, amikor megszülettek a lányaim. Az első lányom 23 éves koromban született és utána szenvedtem a hosszú versenyeken. Minimum 10 nap egy verseny, az olimpia pedig abban az időben majdnem 3 hét volt. Edzőtábor és felkészülés, Európa-bajnokság. Szóval rengeteg utazással, rengeteg távolléttel járt az, hogy én versenyeztem. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, hogy a kicsi gyereket otthon hagyom több hétre. Úgyhogy, amikor a 2. gyermekem született, akkor azt mondtam, hogy vége van az egyéni ambíciónak. Onnantól a versenyzés csakis munka és pénzszerzési lehetőség lett. Gyerekek mellett nincs idő arra, hogy elutazzak egy-egy jó versenyre és ott vagy nyerek díjat, vagy nem. Abból éltem, hogy nemzeti csapatbajnokságokban játszottam, volt, hogy egyszerre 4-ben is bajnok voltam.

A Covid járvány miatt abbahagytam az edzősködést. Voltak kis csoportjaim előtte, de én a személyes edzés híve vagyok és amikor kitört a járvány, akkor ez a lehetőség jó időre megszűnt. Online edzésekre ma is lenne igény, de azt nem vállalom.

Lányaid is sakkoznak?

Nem. Az első lányunknál nagyon szerettük volna, hogy sakkozó legyen. Akkoriban a sakk egy sikersport volt, úgy gondoltuk, hogy a profi sakkozó jó életpálya lehet.  De a lányunk nem szerette volna ezt. Megtanult sakkozni, megcsinálta a feladatokat, de a versenyzést nem szerette. Mi elfogadtuk ezt, és nem erőltettük.

A férjed, Dobos József, hogyan viselte a sok távolléted?

Azt szoktam mondani, hogy az én 30 éves sakk pályafutásom egy családi vállalkozás volt. Én nem tudtam volna  a versenyekre elutazni, ha a férjem nem vállalja be közben az otthoni teendőket. Ha kellett, főzött, ha kellett, vasalt. Az is gyakran előfordult, hogy családostúl utaztunk egy versenyre. 1993-ban, amikor kislányunk alig múlt fél éves, így lettem magyar bajnok. A partik alatt férjem vigyázott  a babára, előtte pedig segített a felkészülésben. Mivel ő is sakkozó, ezért mindig tudtam vele napi szinten konzultálni a sakkállásokról, játszmákról, akkor is, ha távol voltam. Ő a mai napig eljár az NB I-es csapatbajnokságra, a Zalaegerszeg színeiben játszik. Soha nem játszottunk szívesen egymás ellen, de azért előfordult olyan, hogy egy-egy mosogatás elkerülése volt a díj. A mai napig követjük a nagyobb sakkversenyek közvetítéseit.

Az országos szövetség elnökségének is sokáig tagja voltál. Mi a véleményed a magyar sakkéletről?

Az utóbbi évtizedekben hanyatlik a sakk megítélése, népszerűsége, támogatottsága itthon. Kivétel az a 2-3 év volt, amikor igen komoly anyagi támogatást kapott a szövetség. Ez volt az a pár év, amikor a válogatott játékosok havi felkészülési pénzt kaptak azért, hogy a magyar válogatott rendelkezésére álljanak. Abban az évben, amikor olimpia volt, a sakkszövetség előre szerződést kötött az olimpiai keret tagjaival, és havi fizetést kaptunk azért, hogy nyugodtan tudjunk felkészüljünk az olimpiára. Én ekkor kaptam pénzt kimondottan csak azért, hogy válogatott játékos voltam. Ez két olimpiát érintett, a többi esetében jó, ha leülési pénzt kaptunk, de volt nem egyszer, hogy ezt sem. Cserébe a múlt rendszerben volt a már említett megbecsülés. Volt lehetőség sport állást betölteni. Idővel a klubok szép lassan elveszítették az anyagi  forrásaikat, így ma már örülnek, ha el tudnak tartani egy-egy csapatot. Tényleg borzasztó, hogy legfeljebb az utazáshoz szükséges üzemanyagra elegendő pénzt keres egy játékos az NB I.-ben. A klubok nem tudják biztosítani az utánpótlásra az erőforrásokat. Ma már azon gyerekeknél, akik sakkozók akarnak lenni, a szülőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk ahhoz, hogy erre lehessen egyáltalán esélyük. Az edzőket ki kell fizetni, mert ezt már a klubok nem vállalják. Nehéz elfogadni, amit most mondok, de vállalom: Magyarországon ma a sakkból nem lehet megélni!  Magyarország sokáig sakk nagyhatalom volt a múltban, sőt, még 2014-ben is olimpiai ezüstérmes volt a férfi csapat.
Nem lehet politikai kérdés a sport! Az eredmény sem függhet attól a sportban, hogy ki hová szavazott. A hazai médiából hiányzik a sakk. Nagyon keveset foglalkoznak vele. Talán a hazai olimpia miatt, egy minimális élénkülés már tapasztalható ezen a téren. Értem én, hogy a közvetített partikra alacsony az igény, de azért szerintem lehetne színes beszámolókat készíteni a nagyközönségnek,  hogy a sakkozókat kicsit megismerjék az emberek.

A sakkban az is érdekes, hogy egyéni sportág, ám az olimpiát mégis csapatversenyként rendezik meg. Hiába nagyon jó valaki egyénileg, ha nincsenek mellette hasonlóan jó társak, akkor a csapat nem fog jól szerepelni. A hazai sakk egyik problémája az, hogy akkor kaphat egyáltalán támogatást a játékos, ha már bizonyított. Ha viszont előre nem finanszírozza meg az utánpótlás nevelést senki, akkor azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei nem képesek vagy nem hajlandóak sok millió forintot beletenni egy játékos felkészülésébe, esélye sem lesz komoly  sakkozóvá válni. Ha az olimpián összejön az 1-3. hely valamelyike, akkor az életjáradék már biztosított. Gyerekkortól előre óriási befektetés és kockázat a szülőnek mindennek a bevállalása. És hiába van egy olyan jó játékosunk, mint Ricsi volt, vagy mint aki Gaál Zsóka lehet, ha nem lesznek hasonlóan erős játékostársak melléjük, akkor reménytelen a kiugró eredmény elérése az olimpián.

Még kérdéses, hogy milyen cspatokkal tudunk majd elindulni a hazai rendezésű olimpián, de azt gondolom, hogy a 10 közé kerülni már szakmai siker lenne. Én a pozitívumát emelném inkább ki a rendezésnek és annak, hogy egyre jobban ráirányul a sakkra a figyelem. Innentől kezdve talán több szülő adja a fejét arra, hogy a sakkot válassza ki sportnak gyermeke számára. Talán jelennek majd meg szponzorok is a sportágban. Remélem, hogy az olimpia kapcsán lesznek nagyon jó kis riportok, bevágások, izgalmas tudósítások, és talán ez felpezsdíti a sakkélet. Óriási presztizs a hazai sakkolimpiai rendezési lehetősége. Már nagyon várom, mint néző.