Interjúk

Vasvilla és cukorka – Beszélgetés Dr. Harsányi Szabolcs Gergő sportpszichológussal

2009-ben kezdte sportpszichológiai pályafutását Dr. Harsányi Szabolcs Gergő. Sok más sport mellett a sakkal is foglalkozik, az utánpótláskorúakkal éppúgy, mint a felnőtt sportolókkal.

Bő 10 évvel ezelőtt kezdtem a sportpszichológusi munkát, és nem feltétlenül csak felnőttekkel foglalkozom. Több sportágnál jellemző, hogy utánpótláskorúak többet járnak pszichológushoz. Elképzelhető, hogy csupán azért történik ez, mert egyszerűen több sportoló van, aki utánpótláskorú.

Sportáganként változó, hogy felnőttként hányan maradnak benne, hányan csinálják továbbra is komolyan, de függ attól is, hogy mekkora elköteleződést kíván meg az adott sport, illetve az is fontos tényező, hogy meg lehet-e élni belőle. Ez utóbbi nem egy elhanyagolható dolog, hiszen valaki dönthet úgy 20-23 éves korában, hogy a sportból akar élni, vagy inkább elmegy egy munkahelyre dolgozni.

Járt már sakkversenyen?

Igen, nekem ez „mániám”, hogy ahova tudok elmegyek, lehetőleg minden sportág esetében, ahol érdekelt vagyok. Örülök, hogy olyan munkáért kapom a pénzt, amit szeretek csinálni. Úgy is mondhatnám, hogy én sportot csinálok abból, hogy különböző sportágak versenyeit meglátogatom. Persze nem értek úgy a sakkhoz, mint ahogyan a játékosok, de pszichológiai szempontból is fontos megtapasztalni, hogy pl. büdös van-e a teremben, vagy nincs, vagy egyáltalán milyen az egész verseny légköre. Így én is jobban át tudom érezni, amit a sportoló érez a partik közben, könnyebb így az ő szemszögén keresztül néznem a helyzetet.

Döbbenet látni először egy komoly sakkversenyen, hogy vannak 8-9 éves gyerekek, akik 3-4 órás komoly partikat játszanak. Mennyire érett erre egy gyermek, hiszen sokszor a másik oldalon azt halljuk, hogy a 45 perces tanórák is embertelenek még ebben a korban?

Az a kérdés, hogy a gyerek szereti ezt, vagy sem? Tetszik neki, vagy sem? Persze, hogy egy olyan gyerek, aki 45 percen keresztül nem tud figyelni, az egy sakkversenyen sem fog tudni. A sakkozók különleges képességekkel rendelkeznek. Az már az én munkám is részben, hogy megmutassam nekik, hogyan lehet 3-4 órán keresztül figyelni, de közben tudjon picit pihenni is. A szív is pihen a dobbanások között. De természetesen ugyanebben a szülők és edzők is tudnak segíteni.

A sakk egyike azon sportoknak, ahol a szerencsének komoly szinten semmilyen szerepe nincsen. Itt nincs bepattanó lövés, kapufa, csusza, rosszul elbírált akció, szerencsés közbeszúrás. A hiba valóban komoly hátrányt jelent, amelyet kijavítani csak nagyon komoly erőfeszítésekkel lehet, ha egyáltalán maradt erre még esély. A külső tényezők eltűnnek. Látszólag egy magára hagyott ember küzd egy másik magára hagyott emberrel. Az éppen mutatott játékerő a sakkos felkészültségből és a szellemi állapottól függ. Milyen tényezők határozzák meg ezt az aktuális szellemi állapotot? És hogyan lehet ezt egy-egy versenyen csúcsra járatni?

Meghatározza, hogy a család hogyan áll hozzá. Ott áll-e anyu, vagy apu vasvillával a versenyző mögött, azzal hogy „ha ezt nem nyered meg, akkor mi történik”. Nem feltétlenül minden sakkos szülő ilyen, sőt, ez független is ettől a sporttól, mert máshol is jelen vannak ilyen szülők. Lényeges az is, hogy a sakkozó maga miért csinálja, fontos, hogy motivált legyen. A vasvillától fél, vagy, mert élvezi a játékot: ezt a pszichológiában úgy mondjuk, hogy belsőleg vagy külsőleg motivált.

A vasvilla-módszer működik?

Önmagában, kizárólagosan nem. Persze, az lenne az igazi, ha a gyerek belsőleg motivált lenne, de azért általában erre rá lehet segíteni valahogyan egy külső motiválóval, mármint gyermekkorban. Nyilván az lenne a legjobb, ha mindig belsőleg lenne motivált, de természetesen előnyös az, ha kap egy olyan gesztust, hogy „utána elmegyünk egyet fagyizni”.

A vasvilla kapcsán még fontos elmondanom, hogy más a vasvilla akkor, amikor ott vagyunk egy versenyen, és más az, amikor az edzésen kell egy kicsikét rásegíteni. Ez ismét sportágtól független, mindegy, hogy futóról beszélünk vagy sakkozóról, természetes, hogy olykor egy kicsit hajtani kell. Egy edzőnek is sokszor az a dolga, hogy egyszerűen többet várjon el, többet hozzon ki abból a gyerekből, mint amit ő magától tudna, vagy akarna, és egy edzésen simán lehet, hogy egy vasvilla meg cukorka valamennyit segíthet. De a vasvilla önmagában nem működik. Ehhez hozzá kell tenni, hogy alkalmanként – személyiségtől függően – van akinek jót tesz ha csúnyán letolják és kizökkentik az éppen nem megfelelő állapotából. Van olyan, hogy edzők ezzel tudatosan is élnek.

Azt mondják, hogy aki nem kezdi 8 évesen a komoly munkát, az már jelentős hátrányba kerül. Nyilván,ekkor még nehéz komoly belső motivációról beszélni. Hol az a határ, ameddig beavatkozhat egy szülő? Melyek azok a külső motivációs eszközök, amelyeket Ön jónak tart?

A szülő legfeljebb rásegíthet, de ha nincsen belső motiváció, akkor esélytelen a dolog. Volt olyan esetem, hogy elhoztak hozzám egy gyerkőcöt, és azt mondták róla, hogy „hú, ő nagyon nagy tehetség, 14 éves, szuper, válogatott lesz, meg ilyen jó, olyan tehetséges, de nem akarja csinálni, úgyhogy én „ültessek bele” belső motivációt”. Ez a munka egy alkalomig tartott, mert leültem a gyerekkel, és ő elmondta, hogy egyszerűen nem akar sportolni, nem élvezi, kiégett, utálja az egészet. Meg is mondtam az anyukának, hogy én ezt így nem vállalom, én ebben nem tudok segíteni, visszaadtam a feladatot. Egy picit persze rá lehet segíteni a dolgokra egy sportpszichológusnak is, de ha nincs meg a csírája sem a belső motivációnak a gyerekben, akkor nincs mit tenni. Ahogy a vasvilláról szó volt, úgy persze olykor egy-egy cukorka átsegíthet nehéz időszakon, de hosszabb távon csak az sem működik.

Mi van akkor, ha egy szülő felteszi, hogy márpedig ő sakkozót nevel a gyermekéből, erre beáldozza már egész kis korban a gyermeke életét, és – hogy könnyebb legyen a dolga – elveszi minden mástól az önbizalmát, mondván, hogy vagy sakkozóként van esélye érvényesülni az életben, vagy sehogy?

Ilyen helyzetben én nem vállalnék semmilyen munkát. Ha azt látnám, hogy a gyerek szenved a rápakolt elvárásoktól, azt nem vállalom. Mindig el szoktam mondani, hogy nekem az első, hogy amúgy mi a helyzet az életben? Ott érezze jól magát, és csak azután jön a sportoló személye. És ha a sport rátelepszik az életre, és ez számára rossz, akkor az nem működőképes. Emellett természetesen fontos, hogy legyen „B” terv, szerintem nem jó, ha mindent egy lapra tesz fel a család.

Sajnos, sakkversenyeken is előfordul, hogy egy-egy vereség után a síró gyereket nyilvánosan korholja az edzője vagy a szülője. Mi erről a véleménye?

Ismét a vasvilla-példát tudom felhozni: a letolás azért felesleges, mert azok a gyerekek, akik belsőleg motiváltak, azok egy vereség után szidják magukat enélkül is, ez az ún. önbüntetés. Ez alatt azt értem, hogy ő maga rosszul érzi magát, bünteti magát belsőleg. Ha még erre a szülő vagy az edző megpróbál rátenni egy lapáttal, azzal teljesen esélytelen, hogy segít, sőt! Annak persze van értelme, hogy a vereség szakmai okait kielemezzék, de az már más, az nem az érzelmekről szól.

Milyen a jó edző pszichológiai szempontból a gyermekek számára?

Egyénfüggő is, hogy mikor mire van szükség. Az sem igaz, hogy csak dicsérni kell, bármit csinál is a gyermek. Szerintem az a jó, aki el tud mondani kritikus dolgokat és el tudja mondani azt is, hogy ez vagy az jó volt, vagyis meg tud fogalmazni pozitív és negatív kritikát is minősítés nélkül, ha úgy tetszik „erőszakmentesen”. Fontos arra ügyelni, hogy a büntetések, letolások, vagy általánosan a kommunikáció ne essenek abba a kategóriába, ami bántja a gyereket, valamilyen lelki sérülést okoz benne. Nagy egyéni különbségek vannak, hiszen leegyszerűsítve van, akinek az tesz jót, ha azt mondja az edző, hogy „hú, már pedig vért fogunk inni a hétvégén” és ezzel felpörgeti, de van, akinek az a jó, ha azt hallja: „semmi baj, fiam, hogy kikaptál, ilyen megtörténik, te csak nyugodtan csináld tovább”.

Van különbség verseny és verseny között. Más az, ha valaki esélyese a versenynek, és mindenképpen teljesítenie kell, és más az is, ha az esélytelen nyugalmával küzdhet az ember. Értelemszerűen, ha nagyobb a tét, akkor az ember feszültebb lesz, de különbözőek vagyunk: van, akit ez feldob, és kifejezetten jó neki, facilitálja a stressz, és van, akit hátráltat, azaz debilizál. Ilyenkor az  edzőnek, és szülőnek, és estenként a sportpszichológusnak is másként kell természetesen hozzáállnia a versenyzőhöz.

Épp ezért szoktam mondani, hogy nekem nagyon változatos a munkám, mert különböző embereknél mást kell mondanom, lehet, hogy az egyiket le kell egy kicsikét tolnom, másnál pedig inkább csak arra van szükség, hogy mindig megnyugtassam és biztos háttere legyen.

A felnőttekkel nagyon más a munka?

Ott is egyénfüggő, de ott értelemszerűen már kevésbé hangsúlyos a szülő. Náluk már jobban be lehet menni mélyebb dolgokba, más technikákat lehet alkalmazni. Mind a gyerekeknél, mind a felnőtteknél a relaxációs technikák jól alkalmazhatók, főleg akkor, ha valaki nagyon feszült és ideges. Ilyenkor verseny előtt a relaxáció jó lehet, hiszen azzal tudatosan le tudja magát nyugtatni.

Egy felnőttel direktebben lehet beszélni, vissza lehet térni akár gyermekkorba is, hogy ott mi történt, bizonyos helyzetben mit vártak el tőle. Vannak olyanok, akik bizonyos helyzetekben rendszeresen „rosszul” döntenek. Ilyenkor utána megyünk, hogy ez miből jöhet, milyen korábbi tapasztalat, berögződés lehet emögött? Mondok egy nem-sportos példát: egyszer megharapott egy kutya, onnantól kezdve én minden kutyától félek. Ez egy berögződés. Ez megnyilvánulhat úgy is, hogy egy ilyen vagy olyan variban, vagy helyszínen valakinek rendszeres problémája, hogy megijed, vagy rosszul teljesít. Ilyenkor a felnőtt embereknél a gyökerét keressük ennek a problémának, hogy ezek honnan jöhetnek, milyen korábbi pszichológiai sérülésekből. Arra keressük a választ, hogy mennyire köthető ez valamilyen korábbi emlékhez. Első feladat ezt megtalálni, utána pedig felülírni, megváltoztatni. Önmagában már a beazonosítás is segítő hatású lehet.

De van egy klasszikus példa is, ha azt mondom az embernek, hogy „ne gondolj a rózsaszínű elefántra”, akkor természetesen a rózsaszín elefánt be fog ugrani neki. Tehát nem azt kell mondani, hogy mire NE gondoljon, hanem helyette valami mást találunk ki, és pozitív formában fogalmazzuk meg, például: Gondolj a rókára! Ha ebben a szituációban mindig rosszul lépek, akkor most megpróbálok helyette valami mást keresni.

A gyakorlás mindenki számára monoton. A sakk olyan sport, ahol ezekbe túl sok játékosságot nem lehet beletenni, hiszen az elme terhelése a lényeg. Milyen tanácsai vannak a monotonitás leküzdése ellen?

A sakk abból a szempontból is különleges, hogy nagyon fiatal korban kezdik általában. Ennek az az előnye, hogy már eleve úgy formálódik a gyerkőcök agya, hogy ezt valamennyire bírja. Akié pedig nem, az úgyis úgymond kihullik már fiatalabb korban. Úgy gondolom, hogy magától a sakktól is jobban tűrik a monotóniát, de a monotóniatűrés egyben kell is hozzá. Aki ezt sok edzés és verseny után nem bírja, az egész egyszerűen abba fogja hagyni ezt a sportot, kiesik a rendszerből.

Van egy kollégám, aki kifejezetten neuropszichológiával foglalkozik és megkérdeztem, hogy sakkozóknál milyen kiegészítő feladatokat javasolna (pl. társasjáték), amikkel fejleszthetnénk a sakktudást. Érdekes módon azt mondta, hogy tudna olyan feladatokat javasolni, amelyek hasonlóak a sakkhoz, valójában azonban annak a gyakorlása az adott feladatban való jobb teljesítményt javítja, és nem a sakkot. Magyarul: sakkozni sakkal lehet megtanulni! Persze a változatosság szempontjából hasznosak lehetnek ezek a feladatok.

Mozgási sportolóknál létezik olyan, hogy kicsit más típusú sport előnyös lehet, mert az kiegészít egyes mozgásokat, de ez a sakk esetében nincs így.

Milyen más sportot javasol a sakkozó életmód mellé?

Sakk mellett mindenképpen kell valamilyen fizikai sport is. Az agyi vérkeringést segíti, ha a versenyző mozog, ezáltal fittebb lesz, és jobban bírja a hosszú partikat. Nekem, mint sportpszichológusnak is feladatom magammal szemben, hogy két ülés között valamit mozogjak, hiszen az én munkám is alapvetően ülő és szellemi munka. Visszatérve, teljesen mindegy, hogy milyen sportágat, de valamit mozogjon a sakkozó is! A legjobb talán, ha játszva, tét nélkül csinálja és szereti.

A sakkjáték pont olyan objektíven mérhető, mint az úszók számára a részidők. Mindenki hajt az Élő-pontokra. Ha valaki megkeresi Önt azzal, hogy felnőttként 3 éve nem tudott előrelépni az Élő-pont rendszerben, akkor, hogy kezdi a segítséget? Hogyan tekint magára: mentor/segítő/tanácsadó vagy munkatárs?

Először megkérdezném, hogy ő mire gondol, szerinte mi lehet az oka, aztán elkezdenénk közösen leásni a gyökerekig, és ott kutatni a választ. Emellett végigvennénk az őt körülvevő környezeti tényezőket, akár fizikai, akár társas kontextust, mi hogyan hat rá. Magamra sportpszichológusként tekintek, amibe kisebb részben a tanácsadás tartozik bele, nagyobb részben pedig annak az elősegítése, hogy a sportoló maga tudja megoldani a problémát, ő jöjjön rá a válaszokra.

Milyen tanácsai vannak a „lenyugodáshoz”?

Vannak különböző relaxációs technikák, amiket alkalmazhatunk. Egyéne válogatja, ki miben hisz, kinek mi válik be, de lehet tanulni céltudatosan is, bővíteni a repertoárt. A leggyakrabban használt módszer az ún. autogén tréning, amit jellemzően nem csak sportolók használnak, van aki fejfájásra, nehéz elalváshoz és ugyanígy alkalmazhatóak az idegesség, a feszültség levezetéséhez is.

A versenyek mennyisége miként lehet optimális?

Erre sincs általános recept, többnyire egyénre, személyre szabottan kell kitalálni a szülőnek, az edzőnek, a sportpszichológusnak, de elsősorban magának a sportolónak. Tehát erre is figyelni kell, mert túl sok verseny esetén ott van a kiégés veszélye. Ha valaki nagyon keményen csinálja, hajt, küzd folyamatosan, és megjön a századik eredmény, akkor már nem biztos, hogy ugyanúgy tud örülni, mint az elsőnél. A kiégés nem hirtelen történik, hanem egy hosszabb folyamat “eredménye”, amikor a gyerek kiég, már nem motiválja a siker.

Nagyon fontos, hogy mindig legyenek pihenő időszakok a sakkpartin belül csakúgy, mint sakkversenyek között, továbbá egy egész évet nézve is legyen olyan, hogy 2-3 napig nem sakkozik a gyerek!. Fontos, hogy a szülő is odafigyeljen ezekre a jelekre! Ne essen abba a hibába, hogy a kedvetlenség ellenére hajtja tovább a gyereket a sikerért.

Dr. Harsányi Szabolcs Gergő honlapja

Ajánlott bejegyzések ugyanebben a kategóriában

'Fel a tetejéhez' gomb
X

Honlapunk további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás